Február 8-án, 84 éves korában elhunyt Tamás Attila, a Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének nyugalmazott egyetemi tanára.
1972-ben került Debrecenbe; életútjának sokadik állomása volt ez – olyan korban nőtt fel, amelyben az egyenes jellemek kanyargós pályára kényszerültek. Pedig értékrendje és hivatástudata hamar kialakult; tudta, hogy nagyobb ügy szolgálatára van hivatva, s azt is hamar eldöntötte, hogy tanítani akar – „nem középiskolás fokon”. Magyar–német szakos diplomájával a filmgyárba helyezték gyakornoknak, aztán nevelőtanár lett, majd – 1956 előtt – nagyobb örömére az Új Hang című irodalmi laphoz került; a forradalom után volt gimnáziumi tanár, lexikonszerkesztő, aztán, végre, egyetemi oktató Szegeden. A zavaros eszmék leperegtek róla, befolyásos képviselőik nem férkőztek közel hozzá – a vele rokon lelkűek viszont hamar rátaláltak. Bárhová került, a „forgószélben próbált állni helyén”, s ez – József Attila költészetétől is segítve – sikerült neki. Mert ama „nagyobb ügy” az irodalom ügye lett; az irodalomé, amely – úgy látta – kiemeli az embert köznapi elfogultságaiból, segíti, hogy önmagává válhasson s emberibbé tegye a világot.
Bár az évszámok nem tükrözik – hiszen fiatalon szerezte tudományos rangjait –, szellemi-erkölcsi függetlensége megnehezítette előrejutását; kandidátusi értekezése értetlenségbe ütközött, Szegeden pedig gyanakvással fogadták. Pedig nem volt „ellenzéki”; bírálta Lukács György esztétikáját – ahol politikai indítékot látott benne –, de az irodalom szerepéről vallott nézeteiért becsülte.
Tudósi életművét az irodalom ügye iránti független elkötelezettség jegyében alakította. Minél kevésbé hitte – 1956, s kivált 1968 után –, hogy a szocialista rendszer képes egy emberibb világ megvalósítására, annál eltökéltebben állt ki a művészi alkotás, az esztétikum emberformáló képessége mellett. Ez irányította a pontos fogalomhasználatot megalapozó elméleti munkáiban – a költői világkép 19–20. századi történetének elemzésétől a költői műalkotás fő sajátosságainak feltárásán át a nyelvi műalkotás jelentésének vizsgálatáig, s ezért szólította meg a 20. századi magyar költészet számos, egymással nehezen összemérhető életművét. Nemcsak a József Attiláét, de az Ady Endréét, Illyés Gyuláét, Weöres Sándorét, Juhász Ferencét, Pilinszky Jánosét és másokét is – mindazokat, amelyekben az emberi teljességet látta megnyilvánulni. Elemzései higgadt tárgyilagosságukkal tüntettek a magyar költészet vezéralakjait kisajátító-beskatulyázó kultúrpolitikával szemben.
Debrecenben olyan szakmai-emberi közegre talált, amelyben tudósként és tanárként szabadon mozoghatott; két bécsi vendégtanári évadját leszámítva itt is maradt nyugdíjazásáig. Sokféle, az övétől különböző nézettel találkozott itt, a szellemi-erkölcsi függetlenség iránti elkötelezettség azonban közös volt; s Tamás Attilának, aki 1976-tól 1990-ig vezette az intézetet, nagy szerep jutott e függetlenség megőrzésében.
Amikor tér nyílt rá s jó lelkiismerettel tehette, közéleti szerepet is vállalt. Volt a Debreceni Egyetem rektorhelyettese, a városi közgyűlés tagja; a politikai közéletből azonban nemsokára rezignáltan visszavonult. A hivatalos megbecsülés is elérte – számos szakmai díjat és állami kitüntetést kapott; Debrecen város díszpolgári címet adományozott neki, az egyetem professor emeritusává avatta.
Fegyelmezett, szigorú, következetes ember volt; aki azonban közelebbről ismerte, felfedezte, hogy tartózkodó önfegyelme mögött erős érzelmek s belátó humor rejtőzik. Súlyos betegsége teljes visszavonulásra kényszerítette; tudtuk, felesége szerető gondoskodása tartja életben.
Hiánya átjár rajtunk, mint huzat a házon.
S. Varga Pál
Debreceni Egyetem
Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet
Tamás Attila búcsúztatása 2015. március 2-án, hétfőn 13 órakor lesz a budapesti Farkasréti temető Makovecz termében. A gyászolókat arra kérik, hogy az elhunyt kívánságának megfelelően a temetésen egy szál virággal róják le kegyeletüket.
Tamás Attilát a Debreceni Egyetem és Debrecen Megyei Jogú Város saját halottjának tekinti.
